Talán kicsit túl sokat várok el az emberektől. Lüktet bennem minden áldott nap a harag. Nem tudok ellene tenni. Olyan boldog vagyok mégis. Szeretek valakit, talán ő is nőként tekint rám, nem csak húgaként. A remény hal meg utoljára szokták mondani. Nevetés gurgulázva tör fel ajkaim közül. Szánalmas vagyok. Miközben nézem az én egyetlenemet, ahogy a kisebbekkel játszik, adj király katonát. Én vagyok a fődíj. Elábrándozok csak, Tiis nem kicsit megjátszott, fájdalmas nyögésére ébredek tudatomra.
-Kérlek, ne, ne... -Későn vettem ugyan észre, hogy az egyik játék másikba folyt. Most ő a gonosz démon, aki megkaparintotta szívemet. A kis hercegek pedig próbálnak menteni. Elmosolyodom kipirult arcukon.
-Véged van Avarita! Halj meg becsületben. -Amint meghallom a jelzőt összeszorul szívem. Látom Tiis szemében csillogni a fájdalmat. Tenyerébe még gyermek korában belenyomták a jelet. Soha nem felejtem el azt az ordítást és azt a szagot. Azóta is kesztyűt visel mindkét kezén, mikor sokan vannak körülötte, de ha csak a mi kis világunkba húzódunk vissza, leveszi és nem szégyenli, mert tudja azt, amit csak négyen tudunk. Én is egy vagyok a jó pár mudi közül. Az én keresztem a harag, vagyis az Ira. A hét főbűnt viselő személyeket mudinak nevezik, ezen beül is külön nevük van. Ira azaz harag, Avarita Irigy, Luxuria Bujaság, Gula Falánkság, Invidia Kapzsiság, Acedia Restség, Superbia Kevélység. Nekünk tisztátalanoknak tilos közösülnünk és házasodnunk. El vagyunk különítve, kiközösítenek. Munkánk végeztével vissza kell vonulnunk egy számunkra kialakított kis faluba, majd reggel korán munkába állni. Gondolom egy ilyen párkapcsolatból születtem én is, bár kegyesebb lett volna a halál, mégis az egyik legbefolyásosabb család ajtaja elé tettek le. A mostoha apámat Ynyrnek hívják szintén, aki bölcs és nem hisz ezekben a sületlenségekben. Mégis előre láthatóan befogadott és pár szál fekete tollaimat kivágta. Szerencsémre legtöbb tollam fehérnek mondható, bár van egy enyhe szürkés árnyalata. Tiis négy évvel idősebb nálam, mindig körülöttem volt. Apám őt is, mint a legtöbb mudit, befogadta. Bár muszáj volt a billogot belenyomni tenyerébe. Bátyám szerint akkor valami összetört apámban, amikor az urak kedvére és közszemléletre téve megbillogozta Tiist. Saját kezűleg ápolta utána. Tiis, kedves Tiis. Talán a legtisztább szívű férfi az egész világon. Soha nem panaszkodik, bármi érje mindig felemelt fővel megy, sosem süti földre tekintetét, mint a legtöbben. Kezem akaratlanul is utána nyúl, mintha elérhetném innen. Nagyából tizenkét lépés választ el minket, ő még is hátra fordul, mintha érezné, hogy bőre melegére vágyom. Érezni akarom, azt az enyhén fűszeres, nap cserzett bőr illatát. Leheletét tarkómon, mint kisebb korunkban, amikor beültem lábai közé és mesét olvasott. Annyira vágyom azokra az időkre, akkoriban még lágyan végig simított karjaimon, megölelt. Halkan felsóhajtok, mire lehajtott fejemet felemelem, közvetlenül előttem guggol és néz azokkal a csodálatos szemeivel. Azok az komoly, acélszínű szemek kutatva néznek az én, macska szerű zöld szemeimbe. "Ne keress, mert olyat találsz, amire nem akarsz emlékezni." Jutott eszembe egy idézet az egyik meséskönyvből. Elmosolyodik, mint ki érzi min forognak kerekeim.
-Ne kattogj rajta, mert a szomszéd országban is hallják ám. -Megpöcköli homlokomat, majd a gyerekek felé fordul. -Ebédidő kis urak. -Visszatereli őket én pedig elterülök a puha fűben. A föld és a gyomok illata emlékeztet rá. Ha a haragos égre nézek, vagy bármire, Ő jut eszembe. Lemondó nyöszörgést hallatok.
-"Mi az enyém és mi a Tiéd herceg? Mind az ami én vagyok immár a Te tulajdonod, hát mi marad nekem? Ne néz így kérlek, ha kell elfordítom tekintetem. Tudom, hogy találni akarsz valamit, ami nincs. Ne keress, mert olyat találsz, amire nem akarsz emlékezni. Dicső szavakkal illetsz a semmiért. Hát mond, áruld el nekem Mi marad nekem?" -Lusta felhők szinte kacagnak az égen, míg én a mesét próbálom idézni.
-Mindig úgy szavalod, mintha valami szörnyű történt volna Annával, pedig ez a mese vidám, hiszen szeretik egymást. -Eltakarja előlem a napot hatalmas fekete szárnyaival, amik mindig ámulatba ejtenek. Nincs megszabva, hogy használhatják-e szárnyaikat, mégsem sokan teszik meg, ő mégis.
-Mert szomorú is. -Dacosan nézek szemeibe, de ő nem kapja félre tekintetét. Olyan tűzzel néz vissza, hogy én fordítom el fejemet.
-A szomorú az az, hogy apád keres és nem talál. -Kezét nyújtja, amit nem szabadna, ugyanis nem érinthet.
-Nem, majd ha levetted a kesztyűd. -Morgolódva dobja mellém kesztyűjét és felránt. Kicsit nagyobb hévvel, így arcom mellkasához nyomódik. Ruhám csupaszon hagyja hátam nagy részét, így érzem tenyere durva bőrét. Elfolytok egy halk sóhajt, csípőjénél átölelem. Mocorog, el akar ereszteni.
-Csak még egy kicsit Tiis, kérlek csak még egy pillanat és visszaveheted a közömbös álarcodat. Csak ennyit adj még nekem.
