V. Mind a hét én vagyok?

-Apád teljesen magába roskadt. Mit mondtál neki? -Keserűséget látok lelke tükreibe. Hát ennyire szeretné? Talán jobban mint engem? A felismerés hegyes dárdája elevenembe hasít.
-Csak a színtiszta igazságot. De ha már itt tartunk szerintem én vagyok a kettőnk közül akit megsértettek és nem ő. De persze ez neked semmit se számít. -Ajkam lebiggyesztem, hogy ne lássa, mennyire remeg a fájdalomtól. Vajon csak azért volt eddig is kedves és türelmes hozzám, mert szereti azt, aki megmentette. Egyre jobban facsarja a fájdalom jeges marka szívemet. Inkább ajkamba harapok, mintsem kimondjam, amit akarok. Igen dühös vagyok és félek, hogy kitörni készül egy forró, arc égető hazugság, valahonnan mélyről. Nem akarom többé ezt érezni.
-Ynyr Úr... -Ekkor már tudtam kedvesem, hogy megfoglak bántani. Kezem megremegett, ahogy ökölbe zártam, körmöm húsomba vájt. Szinte emésztő erővel és édesen folyt végig ereimben, hagytam, hogy eluralkodjon rajtam megbélyegzésem átka. Tudtam, hogy innen nincs visszaút, tudtam, hogy ma minden kitör belőlem, minden elfojtott vágy, keserűség, hazugság.
-Menj el Tiis. Menj és nyald a seggét annak a tisztának. Menj! Sőt tudod mit? Takarodj! Hajbókolj előttük, bókolj nekik a porban, sárban és fekáliában. Ehhez értesz igaz? Hogyan juss be valaki szívébe. Gyűlöllek, nem bírom ezt a cseléd ábrázatot, amit viselsz. Nem tudom és nem is akarom többé se érezni, se látni. Menj szépen nyalogasd helyette sebeit. Menj! -Tudom, hogy hazudtam. Marja is torkom és nyelőcsövem ennek a szemétnek a sava. Szívemig hatol és elporlaszt mindent. Jámbor vonásait valami sötétebb uralja. Szemei szikráznak, ajka széles csíkká feszül. Vállaimon ujjai szorítanak, de alig érzem haragomtól. Az történt, amit eddig nem engedtünk meg magunknak. Mindig kimérten viselkedtünk egy láthatatlan vonalat át nem lépve. Magához rántva ajka enyémnek préselődik. Nyelve vadul ajkaim közé fúródik és az enyémet kergeti. Keze birtoklón csúszik le karomon egészen derekamig, ahol megragadva magához présel. Elkerekedett szemekkel próbálom eltolni, ellökni, de túlságosan is erős. Halk morgás szakad fel belőle, még erősebben fog. Sikeresen felpofozom és hátrálok. Lihegve kapkodok levegő után. Vékony topánkám megakad valami gazba és hátamra esek. Sikítani akarok, de csak tátogok, Ő pedig már felettem. Kemény és izmos teste lefedi az én lágy domborulataimat. Kapálózok, hogy engedjen el, de lefogja kezeimet és újra számban érzem édes és keserű ízét. Keményedő ágyéka combtövem nyomja. Fura érzés fut végig rajtam, bejárva olyan helyeket, amiket eddig nem ismertem. Könnyeim patakokban folynak arcomon, amit a szégyen pírja borít. Elválik ajkamtól egy pillanatra és lenyalja könnyeimet. Hangja egészen lágyan hat füleimben.
-Drága Aine, édes Aine... -Suttogja, mintegy mantraszerűen. Keze arcomra simul, fülem felet hajamba bogozza ujjait és újra csókol, de most sokkal édesebben, majd annyira, hogy már nem érzem keserű mellékízét. Sóhajtva ölelem magamhoz nyakánál fogva és óvatosan viszonozom csókját. Becsukom szemeimet és mosolygok. Erre vágytam azóta, hogy ismerem. Hogy érintsen, hogy csókoljon, hogy az enyém legyen mindene. De nem így. Ellököm csípőmmel és mérgesen nézek Rá.
-Soha ne merj így hozzám érni az engedélyem nélkül Tiis! Nem akartam ezt és soha nem is fogom. -Hazugságom ólomként vonja be nyelvemet és nehezíti el. Elnehezedett levegő tapasztja rám vékony ruhámat, tüdőmből párolog fel a forró levegő, mely nyelvemen csattan. 
-Nem akarlak Tiis. Én Grave menyasszonya leszek, hiszen őt szeretem mától. -Hangom egyre inkább elvékonyul. Ekkor ráébredtem, hogy nem csak egy bűn, ami bennem van, hanem az összes. Haragszom, mert csak így kaphattam meg. Akarom őt és érezni minden porcikáját saját bőrömön és az ő szájából hallani, hogy gyönyörű vagyok. Irigykedek mindenki másra, aki nyugodtan lehet kedvesével. Falni akarom a világ összes ízét és illatát és magamnak is akarom mindet. Viszont szeretnék henyélni és élvezni a világ csodáit.  Harag, bujaság, kevélység, irigység, falánkság, kapzsiság és restség. Én vagyok mind?

IV. Csukd be! Nyisd ki!

Mintha misem történt volna elenged. Ellépve mellettem felveszi kesztyűit és felhúzza, nem törődve azzal, hogy szemeimet forgatom. Annyira szeretném kitörölni ezt a butaságot az emberek lelkéből.
- Kövess! Apád szeretne pár szót váltani a -Itt talán kicsit habozik vagy keresi a megfelelő szót arra a gyáva féregre. -A jövendőbelidről. Ne várassuk meg Ynyr urat, Aine.
- Igen is parancsnok. -Fintorogva követem apám dolgozószobájának ajtajáig. Csak egy pillanatra érinti meg egyik szőke tincsemet. Látom, hogy akar valamit mondani, de szemeit takarják sűrű pillái. Annyira bosszantó, szívem szerint ráripakodnék, hogy mondja ki. Nem szólok semmit csak belépek a nehéz faajtón. El se hiszem, utoljára akkor jártam itt, amikor megszidott tizenkét évesen, mert egyik diáktársamat megvertem. Összeharapom ajkaimat, hogy ne nevessek fel az emlékre. Apám szorgosan ír, mint mindig. Köhintek egye, mivel nem vett észre. Ha a munkájáról van szó mindig így elmerül benne és talán még, ha ágyú dörrenne mellette, se eszmélne fel.
- Aine gyermekem ülj csak le. -Félre teszi dolgait és összekulcsolja egyenes, hosszú ujjait a sima, mahagóni asztalon. Félve pillantok rá, mire ő elmosolyogja magát, azzal a tipikus szívmelengető mosolyával. Na most lesz végem, tudja, hogy csak ezzel vehet rá bármire. -Tehát azért hívattalak ide, mert beszéltem reggelitek után bátyáddal. Állítása szerint számodra nem megfelelő Grave Grady, mint férjjelölt. Tisztába vagyok vele, hogy Grave nem a leglovagiasabb férfi...
- Kérlek apám. -Horkanok fel. Nem a leglovagiasabb? Magasságos Istenek, szálljatok le és égessetek porrá. - Az a fiú még gyermek, másrészről meg inkább még azzal a fogalommal se említsük egy esztendőben. Az a suhanc egy gyáva, gyávább, mint bárki más, akit ismerek e világon.
- Aine! - Felemeli kezeit, hogy belém fojtsa záporzó szitkaimat. - Egy szóval se többet. Nagy terhet venne le a vállunkról, ha... -Szemeim elkerekednek, ajkam élesen rándul egyet. Teher.
- Tehát én egy teher vagyok? Mindig is így gondoltatok rám, mint egy teher? -Fintorogva felállok, elborítva székemet. -Egy nincstelen árva, akit etetni kell? Miért is nem dob ki a mocsárba, rám kötve egy hatalmas sziklával? Tudja Ynyr úr megértem aggodalmait. Igazán kedves, hogy eddig megtűrtek és eltartottak. -Szavaim csak úgy pattognak nyelvemről. -Ne fáradjon tovább ön és kedves családja, ezennel itt hagyom ezt az életet. -Ezzel kiviharzok és szárnyakat bontok. Legalább ilyenkor szabadnak érzem magamat. Kitárom az ég felé karjaimat, élvezem, ahogy testemnek ütközik a szél. Kiszállok oda, ahol mindig egyedül vagyok. Az erdő egyik tisztására. Tele pipacsokkal és friss fűvel, egy csendes kis vízeséssel és  meleg vizű tóval. Ha ezt látom minden bajom elfelejtem. Ledobom cipőmet, hogy érezzem a hűs talajt, lehunyom szemeimet és elképzelem, hogy csak én vagyok és ez a rét. Kinyitom szemeimet és már mosolygok is. Kedvem lenne táncolni vagy hangosan énekelni. Leülök a tópartra és nézem hogyan engedik be napnak fényét a levelek.
-Te teljesen meghibbantál Aine? -Hallom is kellemes baritonját kedvesemnek. Olyan jó kedvem lett, hogy már hallom is őt. Bár érinthetnélek is kedvesem. 
-Kérdeztem valamit Aine Pegeen. Van neked egy csepp józan agysejted? -Megvonom vállaimat. Legalább most nem az a kimért, hűs szolga. Megragadja vállaimat és maga felé fordít. -Hallasz Te engem Aine? -Felpattannak szemeim.
-Te mit keresel itt Tiis? -Sűrűn pislogok, hátha csak egy álom. Vagy megőrültem volna? Nagy levegőt veszek, ezzel nyugtatva magam. Csukd be! Utasítom magamat és ezzel le is hunyom szemeimet. Nyisd ki! Megteszem és igen itt van. Bután elvigyorgom magamat és ő úgy néz rám, mintha tényleg hibbant lennék. Azok a szemek szinte keresztül döfnek. Eltakarom szemeit.
-Csukd be! -Tenyeremen érzem finom langyos bőrét. Elveszem kezem és mosolygok, mert hallgatott rám. -Nyisd ki, de ne csak a szemed a szívedet is felém Tiis. Csak felém.

III. Mi marad nekem?

Talán kicsit túl sokat várok el az emberektől. Lüktet bennem minden áldott nap a harag. Nem tudok ellene tenni. Olyan boldog vagyok mégis. Szeretek valakit, talán ő is nőként tekint rám, nem csak húgaként. A remény hal meg utoljára szokták mondani. Nevetés gurgulázva tör fel ajkaim közül. Szánalmas vagyok. Miközben nézem az én egyetlenemet, ahogy a kisebbekkel játszik, adj király katonát. Én vagyok a fődíj. Elábrándozok csak, Tiis nem kicsit megjátszott, fájdalmas nyögésére ébredek tudatomra.
-Kérlek, ne, ne... -Későn vettem ugyan észre, hogy az egyik játék másikba folyt. Most ő a gonosz démon, aki megkaparintotta szívemet. A kis hercegek pedig próbálnak menteni. Elmosolyodom kipirult arcukon.
-Véged van  Avarita! Halj meg becsületben. -Amint meghallom a jelzőt összeszorul szívem. Látom Tiis szemében csillogni a fájdalmat. Tenyerébe még gyermek korában belenyomták a jelet. Soha nem felejtem el azt az ordítást és azt a szagot. Azóta is kesztyűt visel mindkét kezén, mikor sokan vannak körülötte, de ha csak a mi kis világunkba húzódunk vissza, leveszi és nem szégyenli, mert tudja azt, amit csak négyen tudunk. Én is egy vagyok a jó pár mudi közül. Az én keresztem a harag, vagyis az Ira. A hét főbűnt viselő személyeket mudinak nevezik, ezen beül is külön nevük van. Ira azaz harag, Avarita Irigy, Luxuria Bujaság, Gula Falánkság, Invidia Kapzsiság, Acedia Restség, Superbia Kevélység. Nekünk tisztátalanoknak tilos közösülnünk és házasodnunk. El vagyunk különítve, kiközösítenek. Munkánk végeztével vissza kell vonulnunk egy számunkra kialakított kis faluba, majd reggel korán munkába állni. Gondolom egy ilyen párkapcsolatból születtem én is, bár kegyesebb lett volna a halál, mégis az egyik legbefolyásosabb család ajtaja elé tettek le. A mostoha apámat Ynyrnek hívják szintén, aki bölcs és nem hisz ezekben a sületlenségekben. Mégis előre láthatóan befogadott és pár szál fekete tollaimat kivágta. Szerencsémre legtöbb tollam fehérnek mondható, bár van egy enyhe szürkés árnyalata. Tiis négy évvel idősebb nálam, mindig körülöttem volt. Apám őt is, mint a legtöbb mudit, befogadta. Bár muszáj volt a billogot belenyomni tenyerébe. Bátyám szerint akkor valami összetört apámban, amikor az urak kedvére és közszemléletre téve megbillogozta Tiist. Saját kezűleg ápolta utána. Tiis, kedves Tiis. Talán a legtisztább szívű férfi az egész világon. Soha nem panaszkodik, bármi érje mindig felemelt fővel megy, sosem süti földre tekintetét, mint a legtöbben. Kezem akaratlanul is utána nyúl, mintha elérhetném innen. Nagyából tizenkét lépés választ el minket, ő még is hátra fordul, mintha érezné, hogy bőre melegére vágyom. Érezni akarom, azt az enyhén fűszeres, nap cserzett bőr illatát. Leheletét tarkómon, mint kisebb korunkban, amikor beültem lábai közé és mesét olvasott. Annyira vágyom azokra az időkre, akkoriban még lágyan végig simított karjaimon, megölelt. Halkan felsóhajtok, mire lehajtott fejemet felemelem, közvetlenül előttem guggol és néz azokkal a csodálatos szemeivel. Azok az komoly, acélszínű szemek kutatva néznek az én, macska szerű zöld szemeimbe. "Ne keress, mert olyat találsz, amire nem akarsz emlékezni." Jutott eszembe egy idézet az egyik meséskönyvből. Elmosolyodik, mint ki érzi min forognak kerekeim.
-Ne kattogj rajta, mert a szomszéd országban is hallják ám. -Megpöcköli homlokomat, majd a gyerekek felé fordul. -Ebédidő kis urak. -Visszatereli őket én pedig elterülök a puha fűben. A föld és a gyomok illata emlékeztet rá. Ha a haragos égre nézek, vagy bármire, Ő jut eszembe. Lemondó nyöszörgést hallatok.
-"Mi az enyém és mi a Tiéd herceg? Mind az ami én vagyok immár a Te tulajdonod, hát mi marad nekem? Ne néz így kérlek, ha kell elfordítom tekintetem. Tudom, hogy találni akarsz valamit, ami nincs. Ne keress, mert olyat találsz, amire nem akarsz emlékezni. Dicső szavakkal illetsz a semmiért. Hát mond, áruld el nekem Mi marad nekem?" -Lusta felhők szinte kacagnak az égen, míg én a mesét próbálom idézni.
-Mindig úgy szavalod, mintha valami szörnyű történt volna Annával, pedig ez a mese vidám, hiszen szeretik egymást. -Eltakarja előlem a napot hatalmas fekete szárnyaival, amik mindig ámulatba ejtenek. Nincs megszabva, hogy használhatják-e szárnyaikat, mégsem sokan teszik meg, ő mégis.
-Mert szomorú is. -Dacosan nézek szemeibe, de ő nem kapja félre tekintetét. Olyan tűzzel néz vissza, hogy én fordítom el fejemet.
-A szomorú az az, hogy apád keres és nem talál. -Kezét nyújtja, amit nem szabadna, ugyanis nem érinthet.
-Nem, majd ha levetted a kesztyűd. -Morgolódva dobja mellém kesztyűjét és felránt. Kicsit nagyobb hévvel, így arcom mellkasához nyomódik. Ruhám csupaszon hagyja hátam nagy részét, így érzem tenyere durva bőrét. Elfolytok egy halk sóhajt, csípőjénél átölelem. Mocorog, el akar ereszteni.
-Csak még egy kicsit Tiis, kérlek csak még egy pillanat és visszaveheted a közömbös álarcodat. Csak ennyit adj még nekem.

II. Megváltásom

A nevem Aine Pegeen és angyal vagyok. Az egyik legnemesebb család, a Garret csoport vezérének mostoha lánya. Nem emlékszem pontosan mikor is fogadtak örökbe, de nagyon kedvesek hozzám. Igaz a bátyám Ynyr, olykor túl büszke, de rendes és nagyon okos. Most itt ülök országunk egyik legcsodálatosabb kertjébe és kávét iszom. Ynyrnek makacs álla és jeges szeme van, mellyel most Rám néz. Megborzongok és mosolyogva figyelem mit szándékozik mondani. Kissé feszültnek tűnik.
-Aine. -Megköszörüli torkát.-Mivel betöltötted a tizennyolcadik esztendőt ideje férj után nézni. Nem gondolod? -Elkerekedett szemem láttán kissé haboz, de folytatja. -Tudom, hogy váratlan, de a mi családunkban idejekorán megtörténnek ezek az események. Lehet most félsz, de rendes mudit választunk melléd. -Mudi, a szó hallatán is összeszorul a torkom. Annyit tesz tiszta, más szavakkal nem a hét főbűnre született. Fülemben száguldó vér csak úgy zubog, alig értem mit mond a bátyám.
-Nem. -Egyszerre csak az ő jeges kék szemei kerekednek el. Szám elé kapom kezemet és szemeimet lesütöm. Lenge tavaszi ruhámat gyűrögetem kezeim között. Annyira szorítom, félek eltépem. Elfehéredett ujjaimat bámulom, majd lassan engedek a szorításon. Dadogva rákérdez újra.
-Parancsolsz? Nem értettem tisztán, mintha...
-Ne haragudj bátyám, hogy szavadba vágok, de jól értetted. Nem vagyok hajlandó szerelem nélkül férjhez menni. Tudom és értem, hogy ez nálunk a helyes, de nem vagyok hajlandó egyetlen olyan férfinak is odaadni magam, akit még csak kedvelni se kedvelek. Legyen az Mudi vagy Noxius, ha nem szeretem nem érdekel se Ő se az ajánlata. -Felháborodva feláll és én csak tovább iszom a kávémat, ráérősen előveszem a cigarettámat és meggyújtom. Ajkamhoz emelem és jólesően letüdőzöm, majd orromon kifújom. Ő csak bámul és visszafojtott agresszióval bámulja kezemet, tudom, hogy most még inkább gyűlöl. Legyen tiszta vagy bűnös, ha nem szeretem nem érdekel sem Ő sem semmi más.
-Ezt értsem úgy, hogy ha esetleg beleszeretsz egy Noxiusba, akkor elárulod akár a családunkat is?
-Ezt úgy érted, ahogy akarod testvérem. Egy biztos, nem megyek hozzá Grady család legkisebb és legmocskosabb fiához. -Lágyan elmosolyodom és megpaskolom ökölbe szorított kezét.
-Tudom, hogy rajtad is nagy a nyomás Ynyr, remélem tudod, hogy szívből szeretlek. Lehet úgy érzed ennyivel tartozok apánknak, de ez túl nagy kérés még apánktól is. Remélem nem veszed hűtlenségnek.
-Mi csak a legjobbat akarjuk neked Aine. -Szegénykém, hát nem tündéri az én bátyuskám? Vigyorogva bebököm. -Akkor is ezt mondtad, mikor Tiisszel összeverekedtetek. Mondván, hogy Tiis csak a bugyim érdekli, mikor szegénykém csak azt nézte meg, hogy nem-e dagadt be a csípés a lábamon.
-Ne is hozd fel azt a kis semmirekellőt. Nagyon jól tudod, hogy Ő egy Avarita leszármazott. Neked semmi közöd ne legyen hozzá. Főleg, hogy már ilyen nagy korban vagytok mindketten.
-Utálom, mikor ezt az ősrégi latin szavakat használod. Lehet Irigynek született, de nem tehet róla, ahogy egyik sem. Ha pedig megint szapulod őket süket fülekre találsz Ynyr.
-Ne védd őket Aine! Csak is miattuk vagyunk bajban, egyébként is Tiis csak egy szolga.
-Nem csak egy szolga, ő a legjobb barátom. Minden boldogságom neki és nektek köszönhetem. Ne akard, hogy ismét erről vitázzak veled, nagyon is jól tudod, hogy védeni fogom örökkön-örökké. Ha az ég ránk szakad, ha haragszol is Ő hozzám tartozik. Ha fekete a szárnya, ha hófehér, mint a tiéd, Ő akkor is az marad számomra, aki eddig. -Legjobb barátom, szerelmem, bűntársam. Ő a megváltásom, gondoltam magamban.

I. Fel az égbe, fel

Nehéz, súlyosabb, mint ahogy gondoltam. Nem tudok mozogni, láncaim húsomba vágnak. Érzem a vér fémes és kesernyés szagát. Az enyém lenne? Nem, csalódottan hajtom fejemet térdeimre. Ira, a megbélyegzésem neve. Ira, mint a pusztító harag. A hét fő bűn egyike. Lapockámba égetett billog, húzódik. Egy kör, hat pont a körön egymástól egyenlő távolságra. Középen két penge, mely a haragot szimbolizálja. Ahogy mozdulok érzem az éget bőr és hús szagát. Okádnom kell, de visszanyelem és előre nézek, szembe a halálommal. Szemei csillognak az éjszakai fényben, akár az acél penge. Szépnek mondható vonásai eltorzulnak, két szemöldöke között mély árok, orrán barázdák sorakoznak az undortól. Vállaimmal körözök, mintha meg se éreztem volna kínjaimat, pedig fáj, borzalmasan, de most nem adhatom fel! Lehet, hogy tisztátalannak születtem, de ez nem az én választásom volt. Látom Grave arcán, hogy csalódott és a félelem halvány, de erős szikráit is. Fél, nem tőlem, hanem attól, amit képviselek. Újra és újra és újra hallom fejemben Ira, Ira, Ira. Tépett szárnyaim élettelenül hevernek a földön. Grave egy fogóval közeledik felém és tudom mi következik. Előre érzem minden tollam végén a tépő fájdalmat. Hallom szinte a hallhatatlanan reccsenését mindnek. Hörgő sóhaj szakad ki ajkaim közül és erre az Ő arca felderül.
-Tehát feladod? Mond el kik azok? Ki az a másik hat. Tudnom kell Aine. -Köpve mondja nevemet. Értem én, rossznak születtem, mégis nevem a fényt, fényességet jelenti.
-Akarom mondani Ira. Hol van a többi? Hol rejtőznek? -Fejemet csóválom eszelős arcát látván. Hát nem érti? Nem árulok el neki semmit. Mindenki elhagyott, családom kitagadott, elárultak, még a vőlegényem is. Ők azok, akik eddig segítettek és elfogadtak. Újra elhúzom a számat és halk nevetést préselek ki fogaim között.
-Te megőrültél Grave! Azt hiszed nem tudom, hogy így is- úgy is megölsz? Ennyire nem tarthatsz balgának. Ha meg kell halnom hát legyen, de nem mint áruló, mint gyáva. Tudod mi az a bátorság Grave? -Mosolyt erőltetek kiszáradt, felrepedt ajkamra. Mérgébe vállon suhint a fogóval és csak nevetek. Rálép kókadt szárnyamra és kihúzza magát. Ha nem ismerném, talán még el is hinném, hogy mennyire bátor és félelmetes, de vesztére tudom. Tudom, hogy alattomos kis féreg, aki bőröd alá férkőzik és elkezdi rohasztani, majd felfalni húsodat.
-Ma meghalsz Ira. Nyilván azért azzal tisztában vagy, hogy előtte még kedvemre teszel tisztátalan testeddel.
-Remélem Te is tisztában vagy azzal, hogy, amint hozzám érsz a bőröd rohadni kezd, Te gyáva. - Talpa alatt recsegve üvöltenek ízületeim. Már nem kell sok Aine, biztatom magamat, még és gyors lesz. Te már nem tehetsz semmit ellene, de ő végezhet veled. Újra vigyorgok és sziszegek fogaim között. Próbálom kalapáló szívemet és zúgó fülemet csitítani. Grave a gyáva, mintha érezné, hogy mire gondolok, rám tapos ismét.
-Ez az Grave mutasd az igazi arcodat. Én átlátok rajtad, nem úgy, mint a szánalmas kis családod. -Sírni szeretnék, mélyen megbánva zokogni, de nem előtte. Bárcsak, csak még egyszer láthatnám. Felnézek az égre, fel akarok jutni, fel az égbe, fel, hogy láthassam. Tiis, drága egyetlenem, drága barátom, drága bűnöm. Tiis.